Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.
Majd felsírt égő dalaim zenéje
S egy drága szív vágyban hajolt feléje.
Megértő lélek is, néhány, akadt,
Méltányolá a zengő húrokat.
Sőt később - s későn - párszor, lelkesült
Közönség, zúgó tapssal is becsült.
De mindez elmúlt. És én itt maradtam
Rideg magányban, búsan, egymagamban.
Dalomra többé senki sem figyel,
Visszhangtalan s árván enyészik el.
Mindent halló nagy Isten, alkotóm,
Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.