Árpádházi Erzsébet szavai
nyomán
A suhogó zápor után
Wartburg várára újra nap nevet.
S a vár asszonya sietve elindul
a hegy tövén épített ispotályba,
bekötözni egy szegény beteget.
De a tisztáson hirtelen megáll.
Milyen üde lett minden kis fűszál!
Pedig a zápor mindet földre verte,
kegyetlenül sárba keverte.
S mintha nem történt volna semmi sem,
áll valamennyi szálegyenesen.
"Látod, Guda," - szólal Erzsébet asszony,
s mosolyogva kísérőjére néz, -
"akármi fájdalom ér, ne aggasszon!
Ne féljünk tőle, bármilyen nehéz!
Fogadjuk el Urunktól szívesen!
Hiszen mi is kis fűszálak vagyunk.
Nekik se ártott a zápor verése.
Csak jóra szolgált, szebb növekedésre.
Ha zápor veri fűszál-életünket,
mondjunk igent, áldást a szenvedésre!"
Guda szívébe zárta jó szavát.
S mennek tovább a kis tisztáson át.
Indul alá az erdei ösvényen,
hogy szívével-szavával
szomorú arcokon
örömrózsát fakasszon,
Wartburg csupa-szeretet asszonya,
Árpádházi Erzsébet asszony.