Te egyre keskenyülő, drága út,
Legáldottabb és békességesebb:
Járlak… a szemem néha csupa könny,
A vándorlábam néha csupa seb,
Szívemben mégis Rólad zeng az ének.
Te vagy az Utam. Mást nem keresek.
Töviseidről: hisz, ha szúrnak is,
Róluk, tudom, hogy nem tévedtem el,
Ha a világra ólmos köd zuhan,
Semmit sem látni, mégis menni kell.
Ó, utat jelző, áldó tövisek!
Jó, ha a vándor azokra figyel.
Árvaságodról: rajtad nem tolong
Tarka tömeg hullámzó népe sem.
Csak könnyű-léptű testvérvándorok:
Kevesen vannak, mindig kevesen.
És ha néha úgy kell menni egyedül:
Magányosan, mégis győzelmesen.
Ó, csak soha el ne tévesszelek!
Téveszt a köd és megcsal a sötét.
Víg sokaságba botolhat a láb,
Elvesztheti a tövisek jelét.
Ha észrevétlenül szélesül az út,
Sírva indulok újra Tefeléd.
Téged kereslek. Téged egyedül.
Nem, egy lépést sem többé más úton!
Tövises út, csak te vezethetsz haza
Ködön, éjen át biztosan. Tudom.
Egyedül Te őrzöd az Ő nyomát.
Rajtad ment végig az én Krisztusom.