Megoldatlan feladatom felett
virrasztok. Hiányzik a felelet.
„Jöjj, Mesterem! Nézd, nem bírok vele.
Csak könnyeimmel öntözöm tele.
Ha éhezők könyörgő szája kér,
aszott kéz nyúl betevő falatér’,
s a lelkem olyan kifosztott, szegény:
magam is éhes, hogy’ segítsek én?
Elfogy a hit és elfogy az erő.
A kevesemmel hogy’ álljak elő?
A keveset ezeknek osztani,
hogy mindenkinek jusson valami,
jusson valami és jusson elég,
Mester , lehet?!” „Hát szorozd meg elébb!
A szorzó áldott két kezem legyen!
Emlékezzél csak! Azon a hegyen…
az ezrek… az öt árpakenyér…
s te búslakodnál a kevesedér’?
Szorozz! – Enyém az éhező sereg.
Szorozz! – Én mindig megsegítelek.
Szorozz! – Az én szolgám szegény legyen,
s ha adni kell, mindig tőlem vegyen!
Szorozz!”
Szorzok és hajnalfényben ég
a diadalmas eredmény: Elég.