„Hiába mind!
A nap lenyugszik, a nap újra kél.
Forog a szél,
és forgásához visszatér a szél.
Hiába mind!
Az ember születik, az ember él,
és sírba tér.
Hiába mind!”
- A Prédikátor búsan így beszél.
De míg komor szavára hallgatok,
keménykötésű, izmos dallamok
sorakoznak elő idebent.
Fejlődik a csengő csatarend,
hogy nincs hiába!
Mert nincs hiába!
Minden küldetés.
A magvetés, a földreszületés;
A szél, a felleg, akármerre szál...
parányi porszem, zordon sziklaszál...
van küldetése... van!
Van a madárnak, azért csicsereg.
Van a könnynek, ha fájón lepereg.
Van a viharnak, azért dübörög,
Ha múlandó is...
Az Isten örök!
Szél ha üdít, ha termőt beporoz,
Nap melenget, s érik a kalász,
el is nyugodhat. Engem megaláz,
hogy nyugodni dolgát végezve tér,
és lesz gyümölcs a fán
és lesz kenyér,
mert szél szaladt,
mert nap melengetett,
s izmos karok arattak életet.
De vajon én?
- - Mert minden küldetés,
minden vetés és minden születés - -
Elvégezem-e, amire küldettem?
Olyan tenyérnyi itt az életem.
Csak perc a nap.
Az év is pillanat.
Őszülten állok őszi ég alatt.
Talán ma... holnap...
Ez az életem.
Elvégzem-e, amire küldettem?
Hiszem! Állok az Isten tenyerén
És milliók köröttem és velem,
Virágok, emberek és madarak...
Szemem a fényes Istenarcba néz.
Testvéreim magamhoz ölelem...
és élek. Dolgozom. És dalolok.
Ez az enyém.
Övé a kegyelem.
Tudom, nem ejt el engem az a kéz.
S akaratát míg békén figyelem,
új dallam kísér diadalmasan,
hogy nincs hiába,
hogy nincs hiába semmi idelenn!