Én magam mással sokszor összemértem:
élettel életet,
erővel, erőt.
S annyiszor láttam törpének és torznak
magamat a másik előtt.
Láttam a másik gazdag élte fáján
kivirágozni, gyümölcsöt is hozni
végig se vágyott vágyamat.
Végig se akart akarat,
láttam, hogyan tör a másik előtt
cél felé utakat.
Hagytam a vágyat: eltűnt, oda már.
Az akarást is: rég volt… tova már.
De a szívemben sajgott valami
és egy-két sóhaj mindig fölszakadt.
Megint találkoztam valakivel.
Az élete s az életem
közt titkos, észrevétlen szál húzódik.
Most egyszer újra összemérhetem.
Milyen hasonló és mennyire más.
Hogy tör a célja felé
végig se akart akarás.
Erős, fiatalosan
vágyja, megéli,
mindet eléri,
végig se vágyott minden vágyamat.
Az út szabad.
A vágy szabad.
A szárny szabad.
Igen, most összemértem magamat,
a voltom vádolója mégse lettem.
A száz lehetőségű út,
mely elmaradt megettem,
virágosan, világosan
elibém szökkent úgy, ahogy megtettem.
Tövise újra szúrt.
Mélysége újra megborzongatott.
Újra rámfeketült az éjjele.
Fényszomjasan kerestem a napot.
Újra a kereszthez ért
és újra kétfele nyílt,
s én újra választottam.
Aztán a másik útra áttekintve
szóltam békésen és szóltam nyugodtan:
Így szép és így jó.
Ez így az én utam, ki nem cserélném mással,
a könnyét kacagással és hejehujázással,
a tövisét virággal,
a szegénységét Pazar gazdagsággal,
akármi kinccsel…
Krisztus rabságát, édes szabadságát,
földi bilinccsel.
Így szép és így jó!
Életfám tövén
csalódva szisszent s elsurrant a kígyó.