Három karácsony fényében élek,
S járom az utat, míg hazaérek.
Mély szakadékban, meredeken,
Holt sivatagban, zord hegyeken.
Szomorú ködben kell néha mennem,
Fekete felleg fog körül engem.
Ó, milyen sokszor megállna lábam,
Ha nem járhatnék három karácsony
Fénye nyomában.
Vártam az elsőt éveken át.
Nappalokon és éjeken át.
Gyermeki álmok ösvényein
Feléindultak lépéseim.
Zsongó tavaszban halk éjeken
Utána sírt már az énekem.
Ádventi lángok róla lobogtak.
Fenyőn a gyertyák róla ragyogtak,
Róla zenélt az esti harang,
Feléje hívott: árván bolyongót
És úttalant.
S életem fölött felkelt a Csillag.
Sugárzó hajnal ragyogva virradt.
Szívem a szegény, egyszerű jászol
Ujjongva újult már a csodától:
Volt kit boldogan bezárnia.
Benne pihent az Isten Fia…
Zizegő szalmán, nem bársonyon.
Az volt az első, életújító
Karácsonyom!
A második meg… mindennapos.
Ébred a hajnal, a harmatos,
S áldott az üde reggeli óra:
Készülhetek a találkozóra,
Égi Vendégem fogadhatom
Ünneplő szívvel mindennapon.
Ha elindulok, hogy Ő vezessen,
Hogy Ő emeljen fel, ha elestem,
Adjon erőt, hisz énbennem nincsen,
Keresztet, terhet boldogan vinnem.
Szüntelen várom, Őt keresem,
Nélküle árván, ínségesen,
S Vele mindennap találkozom.
Ez a második, soha nem múló
Karácsonyom.
De a lelkem még többre sóvárog,
És karácsonyra még egyre várok.
Megyek a földi zord utakon,
Míg színről színre megláthatom
Mennyei trónján, akiben hittem
És aki felé vándorlok itt lenn.
Addig én mindig előre nézek.
Fogynak a napok, futnak az évek,
Utak maradnak messze mögöttem.
Megyek előre vágytól űzötten.
Addig a földön nincs pihenés.
Minden az enyém, mégis kevés.
Sietek addig mindenen át
Elérni ott fenn életem örök
Karácsonyát.
Három karácsony gyermeke, élek,
És ha elalél bennem a lélek,
Három karácsony kézen fog engem.
Hozsannás szóval három karácsony
Énekét zengem.