Most te nem látsz belőlem egyebet,
csak azt a fénylő kegyelemruhát,
mely ráborulva sebre, gyöngeségre,
fehéren, csillogón beföd.
Szövése köd,
de nem látsz rajta át.
Nem látsz belőlem egyebet,
csak ezt a fénylő kegyelemruhát.
Én… én tudom: alatta, rejtve,
fénnyel fedezve, elfelejtve,
én… én tudom, hogy ki vagyok.
Jaj, fekélyes bűnnel megvert,
rab, gyáva, gyönge régi embert
érzem mozdulni annyiszor még
hófehér köntösöm alatt.
De kegyelem borít el lágyan.
Járhatok fénnyel szőtt ruhában,
s ím szemed mást se lát belőlem,
csak a rámhulló sugarat.
Bár mindig, mindig így lehetne:
ne látna engem senki többé…
voltom, valóm mind teljesebben
és mindörökre elfödözné
a kegyelem, mely megmarad…
Ne látna engem senki már,
csak azt az ég felé vezérlő,
örökre fénylő sugarat…
és lennék fénysugár!