Az eget rőtszínűre festve,
tűz volt falunkban egyik este.
S amikor másnap reggel jártam ott,
láthattam az üszkös romot,
s azt olvashattam a kormos falon:
'Látod, a tűz micsoda hatalom!'
Ötéves koromban történhetett.
Este édesanyám lefektetett.
Az imádságot elmondtam hibátlan,
s szemem álomra zártam.
De szívem elfogta a félelem.
Ha újból tűz támadna hirtelen!
Rekedten kongna a harang megint,
és ami szép, kedves, elégne mind!
Édesanyám odajött: miért nem alszom?
Aggódva simogatta meg az arcom.
Elpanaszoltam, miért remegek:
A sötétben talán rossz emberek
lopódzkodnak és meggyullad a ház,
amikor senki nem vigyáz!
S édesanyám - most is emlékezem -
akkor összekulcsolta a kezem,
és az első aranymondásra engem
akkor tanított életemben.
'Hogyha Isten velünk, ki ellenünk?'
Mi az Ő oltalmában pihenünk,
Ő vigyáz reánk minden pillanatban.
'Ha Isten velünk'... Mondtam, mondogattam…
S nem ijesztett a romok képe sem…
Nemsokára aludtam édesen.
Azóta már a fél világ is égett,
Édesanyám, most is áldalak téged,
hogy kezem akkor este összetetted,
hogy ezt a hitet szívembe vetetted.
Azóta annyi minden porba hullt.
Sok emléket eltemetett a múlt.
De átkísér ezernyi változáson
ez az én legelső aranymondásom.
Kinyílnak, elhervadnak a virágok,
de ez a virág nem hervad el, látod.
Édes vigaszával járunk-kelünk:
'Ki ellenünk, ha az Isten velünk?'
S mit akkor meg se köszöntem talán,
most köszönöm neked, édesanyám.