Uram, én várlak. Nappalon, éjen,
Uram, én várlak. Őriztem mélyen
benn a szívemben a vágyamat.
Olyan üres volt, céltalan, árva…
Keresve, várva, epedve, vágyva,
már feléd tártam az életem.
Uram, év vártalak, de fényességed
földre leroskaszt és látom: Néked
szolgálni, Uram, én nem tudok.
Eredj el éntőlem! Fényed, ha rámhull,
szépséges magambul, büszke ruhámbul,
nem látod, Uram, csak rongy marad!
Eredj el éntőlem… célom, jövendőm!
Hagyj nyomorultan, ilyen esendőn
hiába követném nyomdokod.
Eredj el éntőlem! Az, aki voltam,
maradjak tovább is könnyesen, holtan,
nem várva soha már semmire!
Eredj el éntőlem! – S szólal a Mester:
Így, megalázva, tele sebekkel,
összetörten vagy az enyém.