Fenn álla még a régi templom.
Szent ház ma, tán holnapra szent rom!
A ketté nyilt fal s puszta ablak
Zúgó szeleknek útat adnak;
És a tető a mennyezettel
Esőtől korhadt, senyvedett el.
Nehéz időkben épült a fal,
Nem csinnal, - gyorsan, éjjel, nappal,
Mert a nép szivszakadva vára
A zsoltár zendülő szavára:
«A te szentséges templomodban,
Hallgass meg én imádságomban!»
Az épitők aludni mentek...
De buzdul népe a jelennek,
S az ó helyén új templom épűl.
Nem látszik ott a régiségbűl
Csupán a vén, a szent küszöb még,
Helyéről amint félre lökték.
Az uj művet figyelve nézem:
Izlés, fenség, részben, egészen!
Könnyű tornya, a boltnak íve
Merész futásban összevíve,
Az oszloprend virágos fővel:
Csudálkozással köt le, tölt el.
Mégis lelkem fájdalmat érez...
Az ember nem méltó müvéhez!
Mert épit csak világi pompa,
Mig buzgalom s hit dölve romba.
Hol a felkent, lánglelkü Áron?
Hol a nyáj, mely utána járjon?
A szent küszöbhöz lépve gyorsan:
Ugy tetszik, a nyom most is ott van,
Hivő, igaz néptől tapodva;
Ugy tetszik, mintha ott ragyogna
A köny áldásos csepje, mellyet
A hála, vagy bűbánat ejtet.
Előttem állnak ifjak, vének...
Mint szent hullám zajdúl az ének;
Majd egyes hang szól tűzzel, bátran.
Majd kisérve buzgó imában;
És a nép ismét énekén csüng:
«Az isten a mi reménységünk!»
Szent kő! te rajtad légyen ujra
Istenhez a népeknek utja!
Legyen, mint volt, a ház szegényes,
S a szív erényben gazdag, fényes;
Legyen villámban, dördületben
A hit, mint szikla, rendületlen!