Volt egyszer egy dúsgazdag ember,
Ki, hogy nem voltak gyermeki,
Elvégezé vala magában
Rokonit felsegíteni.
Ő egyedűl áll a világon...
Azok hadd boldoguljanak!
S roppant kincsét köztök felosztván:
Örűltek az atyafiak.
S a jóltevőt, öreg korára
Magához hívja mindenik;
Irják, kik tőle messze laknak,
Hogy híven gondját viselik.
De az öreg a meghivásnak
Sok számos évig ellenáll;
Elindul végre s bekopogtat
A legelső atyafinál.
Nem ösmerték meg. Ő belépett
A házhoz útas képiben,
Ki szállást kér egy éjszakára.
S tovább megyen ha megpihen.
Mert terve az volt: széjjel-nézni
A rokonok között elébb:
Hogy hol leend legjobb leélni
Még hátra lévő idejét?
Nagy fényüzés volt a családban,
Éjjel-nappal zajgott a ház;
Nem látott olyat, aki fárad,
Csak olyan aki lakomáz;
S gondolja búsan: nem sokára
Itt sírva kérnek kenyeret!
Szükség kiséri a pazarlást...
S vevén botját, utnak ered.
Elért a második rokonhoz,
S házi békét nem lele ott;
Szüle, hitves, testvér egymással
Ellenkedett, civakodott.
De fel is volt fordulva minden...
S ő már korán utban vagyon,
Jaj az egyet-nem-értő háznak,
Mert Istenáldás nincs azon!
A harmadik rokon fukar volt;
Zárt ajtók s vas-rácsok megett,
Panasszal lévén szája telve:
Rongyoskodott, szegénykedett.
Szállást nem adhat! (Félti kincsét,
Tolvajcsiny, rablás gyakori!)
S mond a vándor: maradj magadnak,
Földnek gyász terhe, zsugori!
Közelgetvén a negyedikhez:
Szigorú arca felderűl, -
Rend, tisztaság, jólét köszönti
A lak felől, már messzirűl.
Nagy gazdagság, kincs nincs a házban,
De van éltető szeretet,
Van hűség, béke, - s megbecsűlik
A szüléket, a véneket.
A vándort szívesen fogadják.
Ki felfedezvén önmagát:
Örömkönyet sír érkezésén
A rég váró kedves család,
Melynek vidám, boldog körében
Éldegélvén sok ideig:
Az öreg éltének utólja
Szép csendességben letelik.