Tihanynak bérctetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Alatta mély üregben nyolcszázados sír áll,
Hol álmait alussza András magyar király;
A sír felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.
S ha mélyen, ünnepéllyel a néma alkonyon,
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon,
Mint nyögdelő sóhajtás repül a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.
S lecsendesül percekre a háborgó elem.
Mint sírok birodalma, a csend oly nesztelen.
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Minkéntha fenekéről csendülne fel a hang……
Visszhang-e ez felülről? vagy lenn a víz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérd! Istent dicsérik a földek és vizek!…
Belé vegyül e csepp is, mely szememen rezeg.