Rá tudunk-e még csodálkozni a Világra,
amit Isten, -s az Ő segítségével az ember alkotott?
A megbecsüléshez sok ember felületes, vagy gyáva,
és természetesnek vesz mindent, amit Isten adott…
Hitben élünk? - Vagy „csak úgy”: -mert vagyunk?
Mélyebb, nagyobb kérdésekkel foglalkozunk?
…Vagy elég nekünk a hétköznapok gondja;
az igazi, nagy kérdéseket folyton eltolva?
Csodákat élünk meg,
és flegmán, közönyösen elhaladunk mellettük…
Nem örülünk annak, hogy Isten szeret,
csak az érdekel, hogy mi a MI pitiáner tettünk,
a ’Nagy Tervet’: nem is kívánjuk belátni,
csak enni, inni- s a maradéktól megválni…
…Közben pedig dőzsölni a lehetőségeink szerint,
s generációk óta ez folyik; újra-és megint…
MI törjük meg ezt a földhözragadt sort!
Ne az érdekeljen, hogy eddig mi-és hogyan volt!
Legyünk többek: Isten valódi képmásai,
kik repítik a Világot, s nem csak fancsali
képet vágnak mindenhez, ami van!
Bízzuk a lelkünkre magunkat;
mely felforgató, nyugtalan…!
Próbáljuk elérni, mit az ember tudhat:
tanulással, kemény, izzasztó munkával,
s ezért majd Isten a ’túloldalon’ vállal,
és örömmel ölel majd magához minket
kezével simogatva megfáradt kezeinket!