Rá tudunk-e még csodálkozni a Világra, amit Isten, -s az Ő segítségével az ember alkotott? A megbecsüléshez sok ember felületes, vagy gyáva, és természetesnek vesz mindent, amit Isten adott… Hitben élünk? - Vagy „csak úgy”: -mert vagyunk? Mélyebb, nagyobb kérdésekkel foglalkozunk? …Vagy elég nekünk a hétköznapok gondja; az igazi, nagy kérdéseket folyton eltolva? Csodákat élünk meg, és flegmán, közönyösen elhaladunk mellettük… Nem örülünk annak, hogy Isten szeret, csak az érdekel, hogy mi a MI pitiáner tettünk, a ’Nagy Tervet’: nem is kívánjuk belátni, csak enni, inni- s a maradéktól megválni… …Közben pedig dőzsölni a lehetőségeink szerint, s generációk óta ez folyik; újra-és megint… MI törjük meg ezt a földhözragadt sort! Ne az érdekeljen, hogy eddig mi-és hogyan volt! Legyünk többek: Isten valódi képmásai, kik repítik a Világot, s nem csak fancsali képet vágnak mindenhez, ami van! Bízzuk a lelkünkre magunkat; mely felforgató, nyugtalan…! Próbáljuk elérni, mit az ember tudhat: tanulással, kemény, izzasztó munkával, s ezért majd Isten a ’túloldalon’ vállal, és örömmel ölel majd magához minket kezével simogatva megfáradt kezeinket!