Sötét, homályos, könyvvel telt szobában
Egy vén tudós ül, s töpreng egymagában.
Nagy kérdés az, amelybe most fogott:
Keresni kell a végső okot,
Amely ok mozgat, rendez és teremt
Milliónyi dolgot földön és légben fent,
De jaj, mihaszna számol és kutat,
Csak nem leli meg a helyes utat.
S amint így ül, s megoldásra vár
Egy tréfáskedvű, vidám napsugár
Bekacagott szobája ablakán,
Végigtáncolt a tudós asztalán,
Rácsókolt végül ráncos homlokára,
Derűt hozott a komor, bús szobába.
Az agg tudós csak bámult egy nagyot,
S egyet gondolva botot ragadott,
Fejébe nyomta öreg kalpagát,
S kitárta jól szobája ajtaját.
Ott kint a réten egy pásztorgyerek
Hanyatfeküdve nézte az eget,
S bölcs vidáman lehevert melléje,
És most már együtt néztek fel az égre.
Köröttük madárdal, ezer virág.
Tavaszmámorban úszott a világ.
A tudós ránézett a pásztorgyerekre,
Az épp egy virágot szagolt nevetve.
És megértette a bölcs legott,
Hogy a kutatott végső nagy okot,
A megoldást lám csodálatosképpen
A tehénpásztor ismeri a réten.
S tudta már, töprengés, kutatás,
Tanulás, könyv, kódex, és tudás
Nem értek semmit. A feleletet
Tanulás nélkül tudta egy gyerek,
Ki a természet örök templomába’
Az Isten képét szívta magába!