„Kleofás testvér! Mesterünk
Három nap óta nincs velünk.
Izrael fényes csillaga
Lehullt; a Mester mrghala!
Jaj, Kleofás! Mi lesz velünk?
Meghalt az Úr! Nincs Mesterünk!”
Jó Kleofásnak könny hullt,
A porba, szíve elszorult.
S hogy kesergett, a réteken
Közeledett egí idegen,
Ki látván borús arcukat
Velük folytatta az utat,
S így szólt: „Miért e bús ború?
Arcotok mért oly szomorú?”
„Ki vagy? Honnét jössz, idegen,
Hogy nem tudod, az ünnepen
Mit szenvedett az ács fia,
És hogy meg kellett halnia?”
Majd sorban elmondták neki,
Hogy Jeruzsálem vénei
Mint kínozták a szenvedőt,
S miként adták keresztre őt.
De így szólott az idegen:
„Miért e balga félelem?
Megmondá Juda Istene,
Hogy ennek így kell lennie,
ne sírjatok! Vigadjatok,
Mert él az Úr, feltámadott!”
Hogy így vígasztalt, este lett,
És Emmausba érkezett
A három vándor. Fent a hold
Az égen állt. Kleofás szólt:
„Leszállt a nap, az éj közel:
Uram, ne hagy most minket el!
Hosszú az út, elfáradánk,
E kis kunyhó legyen tanyánk!”
Az éjszakába ők legott
Egy kunyhócskába értek ott.
Elközelgvén az estebéd,
Az idegen kis kenyerét
Kezébe véve megszegé,
S nyújtván Kleofás felé
Így szólt:
„Ez az én testem!”