Aquincumi kőkoporsót nézek elmerengve,
Vajon kit rejtett magában, ki lakozott benne?
A betűk már elmosódtak, a test szertemállott,
Ki tudja, hogy mozdulatlan milyen régen áll ott?
Kit a halál belé rejtett, vajh milyen volt élte?
Az elmúlást hogyan várta, kívánta vagy félte?
Vajon milyen pályát futott életének napja?
Késő kor ködén keresztül elém áll alakja.
Volt beteg, volt egészséges, emésztette bánat,
Ha az égen nap ragyogott, vígan élt a mának
Hány milliárd emberélet szállt el már azóta,
Szem könnye hullt, s mennyi ajkon csendült fel a nóta.
Neander-völgy zord lakója, Athén bölcse, szépe,
Róma buja hetérája, Karthagó hős népe.
Középkor dicső lovagja, imádságos szentje,
Népek alja, söpredéke, királyi felkentje.
Mind elmentek. S mi követjük őket majd az éjbe,
Belehullunk mindahányan egy sír hűs ölébe.
Aquincumi kőkoporsó, elmerengve nézlek,
Por van benned, porból lett és porrá lesz az élet.
Te, akiben együtt pihen a vég és a kezdet,
Állj tovább, az életszekér dübörög feletted.