Üres szemeiddel a semmit bámulod,
Szád nem nyílik szóra, hallgatsz! Te már tudod,
Míly hiábavaló gyötrődés az élet,
Miért tegnap küzdünk, mára semmivé lett.
Láttad, hogy emberek, tudósok és balgák,
Ifjak és vének egymást hogyan marták.
Egy falat kenyérért nem maradtak restek,
S gyilkos, vad dühükben egymásnak hogy estek.
Tudod, napról napra földünk miként forog,
S rajta millió ember küszködik, nyomorog.
Tudod, hogy semmit sem változott a világ,
A jog eltiporva, meghalt az igazság.
Te csak hallgatsz bölcsen, téged nem bánt semmi,
El is feledted már, hogy embernek lenni
Csak kevés napsugár, sok gyötrődés, bánat,
Elmúlott az egyik, bajra új baj támad.
Sokszor irigyellek, hisz az élet szennye
A szépet, a nemest már mind-mind ellepte.
Sokszor kételkedem, hát érdemes élni.
Jaj, mit hoz a holnap, egyre csak azt félni.
És mégis vállalom! Hiszem, hogy a szennyet
A sok-sok küszködést, könnyet és keservet
Nem hiába hordom. Elmúlik majd minden.
Lahajol majd hozzám, s megölel az Isten.