Gúnyos fintorba torzult szájjal, halott szemekkel mit bámulsz rám?
Szólalj, beszélj hát! – Rajtam vigyorogsz? – Engem, rajongót kacagsz – talán?
Óh, szinte hallom csikorgó hangod, fülembe súgja e démoni száj:
„Hiába minden! Halál kaszája egyet suhintson, s menni muszáj!”
Mióta járjuk e szörnyű világot, vándort az úton egy kérdés gyötör:
Miért mindez, hisz küzdelmünk végén ott ásít, ott vár a sírgödőr!
Elszállt az élet s vele a pompa, a fény, dicsőség és hatalom,
Oly egyedül, olyan elhagyatva fekszik a test a ravatalon.
S betömik földdel, sárral a szádat, sötét koporsón dobban a rög!
A halál pokoli, vad zenéje óh, halld, milyen komoran dübörög!
S a test, a zsarnok bűnöknek tanyája a férgek tápláléka lesz.
Hiába minden! Ez lesz a sorsunk! Ilyen a végzet! A törvény ez!
De nem! – kiáltok – Nincs ezzel vége! Hazudsz, te álnok, zord kaszás!
Kettős az ember: test és lélek! Hát mégsem lesz tiéd az aratás!
Hordja bár szerte-széjjel az űrben testem atomait viharos szél,
Te mégsem győztél! Kacagok rajtad! – A lélek, a szellem örökre él!