Másokért küzdeni évszázadok óta
S másért meghalni jó magyar szokás.
Hányszor csendült meg ajkunkon e nóta?
Hányszor nyomá el fegyverropogás?
Egy jó szóért mi küzdelembe mentünk.
Ki más ment volna vajon, ha mi nem?
Egy mosolyért mi mindent elfeledtünk,
S kiáltottuk: Vitam et sanqunem”!
A vén Euróka kapujában állva
A magyar ifjak piros vére hullt,
A nemzet büszke, daliás virága
A szebb jövendő vérfolyamba fúlt.
És közben ők, a gazdag, jó barátok
híztak s arattak bő vetéseket…
Oh verje őket ezerszeres átok,
Nézték, mint ölnek meg egy nemzetet.
Ha vérbe fúltunk, halál rabszolgái,
És megritkult az ellenséges had,
Jöttek barátink dicső katonái!
S a jó barát, lám – diadalt ara!
A vas a tűzben acéllá keményszik!
Kel még ajkunkon győzedelmi dal!
Új ezredévre vezet a remény s hit:
A haláljobbágy…életet akar!