Szopmjúhozom az igazságot,
és semmit, semmit nem találok.
Keresek, kutatok. Mindhiába! –
Az agyam fásult, tompa, kába!
A megismerés kell nekem!
Amíg csak élek, keresem!
És tudom, hogy megtalálni – álom!
Látni akarok mindent, mindent,
Teremtményt, Teremtőt, embert, Istent…
De jaj, homályban az Egész,
Ami világos, parányi rész,
Még porszemnyi sem! Kevés nekem!
Én az Egészet keresem!
Botorkálok a vaksötétben,
S bármerre nézek a sötét éjben,
A fényt nem leli meg szemem,
Pedig a derűt keresem.
Mikor lesz vége az éjtszakának?!
Kimerült vagyok, kábult, fátadt.
Okoskodásom csalódást hoz,
S most a tudás forrásához
Fájón kiált fel szomjas lelkem:
Uram! Fényt, világot nekem!