Visszajöttél, hazajöttél végre,
»Hazánk szentje, szabadság vezére!«
Véget ért hát nagy hontalanságtok,
Kétszázéves nehéz bujdosástok.
Hogy elmentél, zöld erdők harmatát
Hó lepte be piros csizmád nyomát.
S oda fagyott a nagy zuzmarába
Szabadságunk bimbós rózsafája.
De a neved bűbájos emléke
Tovább virúlt nemzeted lelkébe'.
S ki érettünk legtöbbet szenvedtél:
Szabadságunk eszményképe lettél!
Eltörhették a tárogatónkat,
Megtilthatták álmodni is rólad,
Csak te voltál a szívdobogásunk,
A legszentebb titkos imádságunk.
Csodás hittel, édes meseszóban
Regélgették a magyar kunyhókban:
Az üstökös újra tündököl még...
Hej Rákóczi egyszer visszajön még!
S ha valahol elszét e hazába'
Lobbot vetett a szabadság vágya,
Ha valami szívünk föltüzelte,
Azt mondtuk rá: a Rákóczi lelke!
Újra kezdett dicső küzdelmünkben
A te lelked lángolt a szívünkben.
Nagy fényedről tisztán rád ösmertünk,
Csakhogy akkor Kossuthnak neveztünk.
- Hazajöttél végre valahára,
Szabadságunk bolygó fénysugára.
S poraidat ha már visszahoztuk:
Lelkedet is haza imádkozzuk.
S valahára méltók leszünk hozzád;
A tied lesz egész Magyarország.
A te lelked lesz már a vezére:
A szabadság igéretföldére!