Te vagy az égő csipkebokor, – én a benned fészkelő bimbó,
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.
Te vagy az ezüsthullámu tó, – én partodon remegő nádszál,
Száraz testem a fekete szél
Már-már eltörte, de te megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.
Te vagy a végtelen éjszaka, – én pásztortűz az éjszakában,
Mely kebleden örvendezve kigyúl,
s hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.