És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kőkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserű elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szememből kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni őket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.
És mind a kettő balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elől megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szűzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és ősz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörű világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.