Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.
Szent Mihály templomának a tornya
Olyan csodás volt, olyan új-forma.
És mégse láttam még ily ismerősnek,
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.
Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.
És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.
S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.
Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.
Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.