Én nem bánom a pőröly zuhanását,
Ha reá, mint a gránit, felelek,
Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,
Szikrákat, mik lelkemből az égig
Szökkennek - és aztán ottmaradnak,
Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.
Én nem rettegek kegyetlen kezétől
A megtermékenyítő fájdalomnak.
Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.