"A parfümjét érezni a szavaknak,
És elvérezni egy fonák igén" -
- Be mélyre szántottál Juhász Gyula,
S szavad ma másodszor szántott belém.
Az ember azt sem tudja, mi történik,
Villám vág az öntudat gyökeréig,
S mint ahogy a beforrt seb felszakad,
Úgy bukkan elő egy emlék-barázda
A jó húsz esztendős ugar alatt.
Éppen ma, s ki tudja, éppen ma miért
Forgatom hát szívemben szavadat,
Jó húsz esztendős régi szavadat,
S látom buggyanni szívedből a vért.
Egy verssel vívok - tán egy kettősponttal,
Egy írásjelben rejlő hatalommal:
Hova helyezzem: oda, vagy ide?
Tán tőle dobban a versem szíve.
Mert harc a költészet s csak ritka béke,
A költő igéje: Jézus igéje:
Nem békét, fegyvert hoztam e világra -
A szavaink a Lélek fegyvertára.
És ez az, ami összeköt Veled.
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet.
Pedig szonettet én aligha írtam,
Nem követtem a ballagó Tiszát,
S nem a tündöklő tiszai iszapban
A lenge Anna arany lábnyomát.
Nem festettem a rónát alkonyatkor,
S a füzest holdezüsttel szőve át.
Zeg-zugos szirtekké tördelte Erdély
Bennem bánatod magyar ritmusát.
A te tápéi Krisztusod helyett
Isteneimmé nőttek a hegyek,
És súllyal tették vállamra kezük
Külön sorsú itthoni emberek.
Parfümjét nem éreztem a szavaknak,
De vérig bántott egy fonák ige,
És vívtam én is az igaziért,
Amitől dobban a versem szíve.
És ez az, ami összeköt Veled,
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet.