Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,
S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten
Nesztelen léptű lábai elé?!
Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,
Szellős, szigorú, büszke magasságban.
Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.
A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,
Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,
Törpefenyő, boróka megakasztott,
Fejem fölött a végtelen virrasztott,
Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,
Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!