Olajosan, sósan pereg,
közben elhomályosul szemem,
hogy ne lássam, mit lehet,
de mit nem lehet, észrevegyem:
a lélek örömében felreped,
és ontja a szent kenetet,
mi mossa, mossa, mossa,
rám rakódott vétkeimet,
mit már a por, és háló befed.
Padlásom homályában
belebotlón újra felfedezem,
magamként ráismerek,
mégis, úgy emelem, idegenen,
miközben mindet kiköltöztetem.
Istenem, irgalmazz nekem,
miközben tőlem elveszed!