Lángot szór a szélben a nap,
de ne vedd el bátorságomat.
add, hogy magam adhassam oda,
mindenemet, amim csak van.
Aki lehetek, Te ismerheted,
ismerősödként köszönthesselek!
Felfedezni vágyom, ami egy,
örökké eggyé lehet Veled!
Talán egyenként, ha lassan is,
lemondásom, hadd legyen nekem.
Mikor már se pénz, se kenyerem,
és mindent mégis megköszönhetek.
Már se erőm, se gazdagságom,
egyedül szegénységem sóvárog.
Hiányom: vezeklés, siránkozásom,
csak áldozattá lenni próbálok.
Magamért, másokért, sokakért.
Még nehezen megy, de akarom.
Akaratommal elbajlódhatok,
de csak míg mindent vissza nem adok.
Olyanná lenni akarok, mint ki
meggondolatlanul, fékevesztetten
ontja, árassza, nagy ívű pazrlón.
Mégsem kétkedve, harsogva.
Vagy magába fojtottan, féltékenyen;
fogcsikorgatva, mintha drága volna;
tétován, mivel dolgom oly nagy;
esetleg, talán, hasznomat keresve.
Inkább helyette, belőle kikelve,
asszonyként – cselekvő kedvvel
termővé legyen, és teremtsen,
úgy hulljak vissza Rá, epedve.