Vásott kölyök, és érdemtelen.
Mégsem feleselek, csak kérdezek.
Megengedőn, hogy olyanná legyek,
aki küzdelmében felegyenesedek,
remélve, hogy arcodra ráismerhetek.
Ki velem jössz szembe, mégis vezet;
elég nekem hozzá csak tekinteted,
ami beleborzongok, ahogy szeret,
mégis, semmit – egy pillanatig sem követel.
Én Istenem! Aki vagy nekem,
hogy végre, valaki legyek!
Ha még egyáltalán lehetek.
Reménykedem.
Talán addig is szerethetek.
A Hitemet, mit magamnak megengedek,
Benned éltető erőként viselek.
Hogy elviselhessem magamon ezt az életet.
Mi olykor oly sok, és szenvedem;
mégis ez az egy dolog, mit viselhetek;
mégis, csak ez, mi ajándékom lehet:
ha benne számodra bármit is megengedek!