Amikor először csókoltam, s öleltem,
mint gyermeket, ajándékát az életnek,
remegtem. Egyedül teremtettem?!
S belé kapaszkodtam a végtelenbe,
hogy merjem szeretni, ezt az egyet,
enyémként. Testem és vérem benne,
mégis számomra érthetetlen lenne,
ha a végtelen szeretet rám nem nehezedne.
Féltenem a végestől nem kell-e?
Míg szoptattam, és álmait terelgettem,
hajamban a fény megtelepedett,
lelkemben szétáradt szelíd közelsége.
Lettem magamban Istenemmel,
a mindenség teremtőjével,
és e gyermekkel – vagy még sem?
Lesz-e talán az, aki lehetne?
Bírom-e megtartani a végtelennek?
Magammal magam feleseltem,
nem értettem: Isten lenne e gyermek?