A Végtelen tárulkozik elém,
kínálja édes ölelését.
Én gügyögve futnék belé,
csak öreg lábam nehéz.
Hát mosolygok, úgy csoszogok,
mert homályosan, de látom:
szegényes jászla üresen nyikorog,
zizegő szalmája gőzölög.
Mint gyermek, hozzám lehajol;
az istent magamként láthatom!
Tudom ezt, ki utólag vagyok,
mégis, fel, nehezen fogom.
Azért oly büszke vagyok!
Magam előtt láthatom
azt, ki testből és lélekből alkotott.
Fogom a kalapom, hozzá indulok.
Előtte térdre borulok,
langyos ölébe belehajplok,
vesződésem vele abbahagyom;
legyen nekem az akaratod!