Elmém szigorú magánya belőled él.
De vitatkozik, és ágál szüntelen.
Ember vagyok, a végtelenre nyitott,
de jelenében – mi nélküled silány,
vétkes, gyarló, egyáltalán nem bíztató –
egyedül szeretetedből táplálkozó.
Az eroszhoz naivan ragaszkodó,
míg minduntalan agapéra áhitozó.
Mindkettőt szeretném minduntalan,
ezért feltámadásod sokat mondó,
minek jelét szívem fölött hordom.
Vágyom, hogy bőrömön áthatoljon,
- mint nap sugarai – égetőn, bizsergetőn,
és bennem szétáradjon, átformáljon.
Majd belőlem mindenen át ragyogjon.
Mikor Rád pillantok – és Rátok,
Mindenek tudjátok!
A Feltámadottra már nem várok –
már Benne élem a világom,
és e mindeneket Benne átformálom.
Hogy kézművese lehessek, úgy vágyom.