A horizonton valami feldereng,
elválasztva egymástól földet és eget.
Amúgy, még minden rezzenéstelen.
Na most, Uram,
csak mi ketten vagyunk éberek.
Kiegyenesedek, összekulcsolom kezem,
hogy senki ne láss, csak engemet.
Kopogtatok, zörgetek,
a félelem nincs velem.
És a messzi távolból az ég, morajlón felel:
„Hallja a Te Urad, csak énekelj,
bármit kérj, néked megteszem,
mert hitedet jól ismerem”.
Ó mond még egyszer,
csak nyugtass, és leteszem kételyem!
Csalódásaimban lábam megremeg,
egyedül Te bírsz el velem.
Itt állok előtted, mereven,
az új napnak reményét magamon viselem,
amíg érzem, hogy megtart a kegyelem.