Azóta nem sötétedik,
és nem kell fel a nap;
az idő múlása mégis folytogat.
Csak a gyertya fénye az,
mi elfogy, de újra kap;
vörösen izzó lángja itt,
mi pótolja a dicsérő szavakat.
Mert bennem, a lélektől
most azok, oly távoliak
-szegényesen hétköznapiak.
Mégis, bátorítást nekik az ad,
hogy elsőbbségéről vallanak!
Róla, kiben az életteli lét fogan,
s ki megrendezi a hétköznapokat,
melyek ajándékaként
ránk omlanak.
És erejéből bírjuk csak azokat!
Méltósággal, szeretettel,
a szépség fölötti csodálattal,
de mégis, Neki kijáró hódolattal!
Vágyam – bár lenne tiéddel ugyan az:
ég felé kitárt karokkal,
egy csendes gyertyafényben lobogva,
suttogni el a szavakat,
és nem baj, hogyha fojtogat;
csak igaz legyen,
miközben egymásnak válaszolnak,
Istent magasztaltan,
teremtésében mindeneket áldanak,
míg tartanak, míg ki nem apadnak!