A templom megilletődött féllhomályában
összekucorogva gubbasztok,
mint templomos néni, a múlt században,
ki elhalt bűnei felett sutyorog.
Csak, hogy én, itt vagyok, a jelenért!
- mint aki éppen megtisztulok.
Fájó könnyeimet arcomról nyalogatom,
de közben egyre csak hívogatom.
És ide idézem alakod. Hogy láthatom,
már magányom nem is borzalom.
Láthatom, és Te is láthatod, az ott, itt én,
egy és közös az aggodalom:
mivé lehet a szeretet, ha nem oltalom?
Szabadság? Már nem akarom!
Szabad vagyok annyira, hogy tudom:
kinek adom el az akaratom,
és kié az, akiét bírhatom, de vigyázom!
Mert belőle csak annyit birtokolok,
amennyit jó szívvel, ajándékul kaphatok;
mitől így egészen boldog vagyok.