Ki magad egészen kiadtad nekem,
és mégis előlem rejtezel! Szeretlek!
Egészen különlegesen, feltétlen,
és engedelmesen. De mégis!
Meg sem kérdezem: megengeded?
Vagy talán bánt, hogy ilyen redegen,
e kérdést magmnak megengedem?
Reszkető kezedet kezembe temetem,
melengetem, ahogy akkor Te az enyémeket.
Egyedül csak mosolyodra emlékezem,
mi átragyogott akkor minden könnyemen,
mi értetlenségemből cibálta lelkemet,
és oilyan bizonytalannak éreztem leheletem.
Te, már akkor is bírtad bennem reményedet,
ahogy az óta is; még akkor is, ha könnyezed!