Számolatlanul jönnek, megtelik a város,
izgatott az éji csend, sok apró fény pislákol.
Még valaki jön, áldottan, csikó háton,
egy sem gondolja, hogy gondot ragadjon vállon,
így kerültek ők istállóba, a dombháton.
Míg lábukból az út fáradtsága kizökken
- szerény szalmán titkon, félre lökötten,
pásztorok kegyétől tűznél vörösödten,
látják, éj sötétjére egy csillag felszökken.
Akkor felsajdul a magzat anyja méhében.
Tömör fájdalomban anyját a magzat elhagyja,
kitárt karokkal, pislogón, harsány sikollyal.
Isten hallgat, nesztelen. Azt hiszik, nincs is jelen,
de a csillag megáll a jászol felett,
jelezve: a jövendölés beteljesedett.
Még csak a szülők azok, kik próbálják érteni,
a világ dolgaival magukban összerendezni,
mire ember képtelen a végességben:
befogadni magába a mindenséget.
Emberré lett, hogy e világ dölyfét megtörje.