Kérdőn tekintenek Rá,
mégis felnéznek, szavait figyelve.
Mert tekintete parancsoló,
bár türelmes és szelíd.
Ki vagy Te, idegen?
Idegennek mondhatlak-e?
Vagy úgy helyesebb:
számodra én ne legyek az?
Kiáltásnak hallom hangod,
- pedig oly bársonyos
Mégis összeroppantja büszkeségem,
alázatra fenyítve szívem,
csak, hogy békéd beterítsen.
Bizony, bizony, úgy terelsz,
hogy észre se vegyem,
mégis, mennem kell, követve,
akkor is mikor Te,
csak követsz – jámbor tekintettel.
Ám közben ajtót nyitsz nekem,
hogy életem legyen. Gazdagon,
részvéttel telve, megértőn.
De, a földi lét ,égsem lesz idegen.
Csupán, ezek részletek,
percek, órák, jelenetek,
melyek felidézik a végttelent,
mi időtlen, örök, végzetes.
Mert ott már nem marad más
- se bor, se kenyér – mi ízletes,
miben most örömöm lelhetem.
Egyedülien csak egy,
miben mindent mi volt feledhetek:
mert az egészen a szeretet.
Amit még most meg sem érthetek,
nem lehet, meg nem engedett,
mert a világ minderről mást gondol,
mint ami mindebből lehet.
Aki volt, van, Akiből lehetek,
azt nem érthetem.
A legcsodálatosabb érzés,
hogy ettől szenvedek.
csak, hogy egyszer, része lehetek!
Egyetlen egy döntést. – Kér, követel?
Megengedi, nekem.
Csak az, egészen az enyém legyen!