(Dodónak)
Nagyon sietek haza!
Húzom a kicsit magammal,
de Ő nem siet sehova.
Fejemben sok a feladat,
s a kérdés, mikorra végzek ma?
Miért nem jöttem kocsival?
Ő sétál, én rohanok.
Nem vagyunk összhangban.
Én nem nézek semmit,
csak a gondjaim.
Ő pedig mindent megnéz,
mert kíváncsi és ráér.
Nem vagyunk összhangban.
Mi felnőttek léptünk rá,
nekünk értéktelen már.
A kicsinek nagy kincs, ő „mást” lát.
Lehajol, felemeli, s tenyerében őrzi.
Szemében nagy öröm, ahogy
Kis kincsét védve nézi.
Az Atyai Kéz jut eszembe róla.
Milyen jó, hogy Ő sem rohant,
mikor még én voltam
a földön megtaposva.
Valahogy így emelhetett fel engem,
nagy kincsként, örömmel, kedvesen.
Nagyon elszégyelltem magam.
Már nem bántam a sok munkámat,
nem bántam, hogy gyalogoltam.
Szívemben újra ott volt a hála,
eszembe jutott az Atyai Kéz Megváltása!
Már én is örültem a letépett,
megtaposott árvácskának,
s az apró kezeknek, melyek
eszembe juttatták a Nagy Atyai Kezet!
Már én is ráértem,
sehova nem siettem,
sétáltam, mindent megnézve,
hátha én is találok egy letépett,
megtaposott kincset,
amit örömmel felemelhetek.