– Az ember meghal! – mondta Isten egykor,
Rémült sikoltás volt a felelet…
Évezredek vörös szövétnekénél
Embert az ember csak temet, temet.
– Meghalni szörnyű! – Jajgató tömegben
Mennek vakon. Felnézni félelem.
Nincs mód megállni, út nincs visszamenni,
Tárult torokkal áll a sírverem.
– Meghalni semmi! – mondja férfigőggel
A bölcs, a vidám élet mestere.
Előtte serleg, könyv, – és lopva mégis
Egy pontra néz folyvást riadt szeme.
– Meghalni szép! – mondják a büszke hősök
És hátranéz sivár tekintetük:
A fény, a hír, a szobrok és füzérek,
Csak itt a földön, itt van mindenük.
– Meghalni jó! – kiáltja rémülettel
Ki önmagának hullámsírt vetett,
S egyért csatázik elszánt karja mégis:
Ölelni újra azt az életet.
– Meghalni jó! – mondjuk mi is nyugodtan,
S vágyó szívünk a végtelenbe száll.
Nekünk az életünk: a Krisztus,
És nyereségünk a halál.