Emlékezés, te halvány szőke nemtő,
Sírok fölött borongó géniusz,
Kinek tanyája csöndes cipruserdő,
Hisz élni szép és emlékezni bús!
Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellő,
És ajkad zengjen, mint a zongora,
Rapszódiát dalolj ma égi nemtő,
Mely visszhangot ver s nem szűnik soha:
Mert bár sok század száll és tűnik ezred,
El nem viszi hírével Liszt Ferencet!
Ó nagy világnak hírhedett zenésze,
Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen,
Lélekben és zenében oly rokon;
A kései kor bánatos művésze,
Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve,
Világot járva hódítál hazát
S míg arany és taps váltakozva csengett,
Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!
S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett,
Könnyet törülni, vigaszt önteni,
Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett,
Uj Amphion, épültek kövei,
Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek
Vészét túlzengte büszke zongorád,
Mely szabadságot hirdetett s szerelmet
S bánat nyomán művészet mámorát.
És a magyar, mint hálás, árva gyermek,
Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek!
Művész hazája széles e világon
Minden táj, hol megértés fénye ég,
Ó téged is tárt karral várt a távol
S ölelt a szabad, dús emberiség
S te tékozoltál lelked aranyából,
De messze nép hítt bár s idegen ég:
Magyar rapszódiák költője, bátor
Hittel hirdetted a magyar zenét
S távol világban te el nem feledted,
Hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!
Áldott művész, ki bennünket szerettél,
Dicsőségedből ó tekints ma ránk,
Melyet világhír karján nem feledtél,
Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk.
Magyar művészet: lelkünk boldog éke,
Ragyogni kezd, erős, szép, fiatal,
A népek nagyszerű hangversenyében
Új indulót próbál ma a magyar!
S hódító és örök zenéje mellett
Ünnepli első hősét: Liszt Ferencet!