Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány -
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?
Égő káprázat vagy e hajnalórán
csillaghagyta égbolt távolán,
varázsod mozdulatlanságot ró rám
az alvó Város palotasorán,
hol a hömpölygő Duna színes árja
időt s tájakat felejtőn köszönt,
és a Nap csókját örökifjan várja,
nem tudva emberi bút, könnyözönt.
Virrasztódat a Város nem gyanítja,
szép égi fény, mert Rábel most pihen.
Ha álma rossz: nyomor és bűn a nyitja,
ébren is arra fut majd sebtiben,
s bár sokhelyütt piroslik Jézus mécse,
sátántanyák mellett zsolozsma szól:
elég lesz-e, hogy lépését ne vétse,
ki tisztán indul kapuja alól?
Alszik a Város. A világ is alszik,
a Mindenség is, - ezt így hinni jó.
Most semmi jaj és káromlás nem hallszik,
nincs egymást gyötrő embermillió, -
kertek s mezők virága illatoz most,
aranycsillag az égbolt homlokán,
áhítat lengi át a néma Kozmoszt,
és csönd van a gyárkémények során.
Aranymécs a mennyország ablakában,
a hajnal hűs, illatos jelenés.
Mögöttünk már oly sok évmiriád van,
s reményünk néha gyarlóan kevés,
de tündöklik még Isten nagy irgalma,
nem hangzott még el minden énekünk,
és új ígéret ez az új hajnal ma.
Ó, hajnalcsillag, mit hirdetsz nekünk?