Lefelé tartunk, mondják rólunk az emberek,
ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg.
Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk,
amikor kihagy néha az emlékezetünk.
De bánkódjam miatta? Az óra lepereg,
S vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. Lépteink lassúak,
óvatosak… Nem várnak derűs, fényes utak.
Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már,
s veszít melegéből a kedves napsugár.
De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg,
Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. De biztatón ragyog
felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok!
Fáradt gyermeket hordoz az erős égi kéz.
Szólít. Szava színarany és édes mint a méz.
Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg,
S vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
Lefelé tartunk, mondják. Nem! Fölfelé megyek!
Hallom már a távolból a győztes éneket.
S látom, fehér ruhában, királyi trón körül
Nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül.
Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg!
Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!