Dühösen hajtogatom:
hát mért nem szól hozzám Isten?
hát hova tűnt az Isten?
hát miért nem mutatja már magát?
hát nem igaz, hogy sehol sincs!
hát Godot-ra várok vagy tapsra vagy mire?
Isten nem idegeskedik, ő türelmes,
egyik kezéből szórja át az időt
a másik kezébe, akár a homokot,
de soha egy pillanat sem pereg mellé,
a nagy semmibe.
Nem akad ki, ha sértegetem,
mint egy kigyúrt, kopasz BMW-s.
Nem idegeskedik, ha hisztizek neki,
mintha figyelmetlen dadus lenne.
Nem veszíti kedvét, ha kóstolgatom,
mint egy elnyűtt tanárt.
Nem keménykedik, ha meghunyászkodom,
mintha irgalmatlan börtönőr volna.
Nem bosszantja, ha hazudozom neki,
mint egy bociszemű, szemrehányó anyának.
Kivárja, míg lehiggadok, míg alábbhagy
izgágáskodásom, míg lecsendesítem a lelkem.
Kivárja, és ha kérem, megmutatja magát,
beszél szövetségéről, ígéreteiről,
felöltöztet dicsőségébe, megölel,
mintha csak véletlenül tenné,
ne kelljen szégyenlősködnöm.
És ha szeretném,
megmutatja lépőköveimet,
merre menjek, ha szeretném látni
az általa eltervezett tanösvényt
zsongó nádasokkal,
vízről felrebbenő madárrajokkal,
eszelős tükröződésekkel,
derengő halrajokkal.
Ad küldetést, barátságot, ígéret földjét
és pusztaságot, ad újjászületést, ad örökséget,
bevezet a mennyei felhő sötétjébe,
s amint beértünk, kiderül, csupa fény az egész.