Mint nyugtalan madár a vészben:
Röpköd tekintetem.
Nem volt elég a veszteségből?
Mit kell még vesztenem?
Valami bánt, valami aggaszt,
Valami tépdes, öl.
Szívem gyorsan ver, – félni kezdek
És nem tudom: mitől?
Ez éji órán, fenn virrasztva,
Békétlen, nyugtalan –
Hova forduljak enyhülésért?
Ki hallja meg szavam?
Szemben velem egy feszület csüng:
– Oh szent, oh drága jel!
Üldözött lelkem hozzád fordul
Minden gyötrelmivel.
Tévelygő elmém, vivódó búm,
Ime, nem álmodom –
Megszállnak rajtad, mint kifáradt
Madár az árbocon.
Balsejtés, gyász, mely elcsüggesztett,
Kétség, mely üldözött:
Mind elcsitulnak, megpihennek
Töviseid között.
Mily glóriától, mily fenségtől
Tündöklik ott a gyász!
Sebeim? Semmiségek! Hitvány
Gombostű-karcolás.
Vérem tán egy-egy álomért hull.
Mi benne az igaz?
Ama sebekből milliókért
Omlik, patakzik az.
S mindegyik cseppje, mely a földnek
Rögére permetez –
Nagy példák ragyogó forrása,
Eszmék szülője lesz.
Dicső jel! hitem szent zászlója,
Vigasztaló titok:
Ha veled milljó ember győzött,
Lelkem is győzni fog!