Négy évszakban négyszer sírtam én,
egyszer éppen tavasz küszöbén.
Múlóban volt egy szép szerelem,
én Istenem, tudod, van ilyen.
Nyári zápor mosta arcomat,
jég veret el szép virágomat.
Szomorúan összeszedtem én,
látod, Uram, ez sem lett enyém.
Ősszel, mikor lehullt a levél,
keservesen, búsan néztem én.
Hallod, Uram, adj valami jót,
ne csak mindig szívet facsarót!
Télen, mikor leesett a hó,
néztem, mily szép, fehér takaró.
Jó annak, ki alatta pihen,
nem bántja a lelkét semmi sem.