Mikor kialvóban az ember lámpása,
mikor nem beteg, csak búsan ül magában,
mikor elbóbiskol, s álmodik a múltba,
mikor dolgozna, de érzi, úgyse tudna,
mikor öreg csontok szót már nem fogadnak,
mikor a holnapok jókat úgyse adnak,
mikor elmélázva bámulja az eget,
mikor vénség ellen már semmit sem tehet,
mikor szemlencséjén hályogfoltok vannak,
mikor a barátok sorban „elillannak”,
mikor gyámolítna, de magát se tudja,
mikor hazafelé áll a kocsi rúdja,
mikor még lélegzik, de már alig érzi,
mikor a világot nem látja, csak nézi,
mikor már az aggság tetőpontra hágott,
mikor a kapával nem gyomot, csak vágott,
mikor a harangszót alig-alig hallja,
mikor mivel süket, azt hiszik, hogy balga,
mikor ha lehetne, olykor-olykor vallna,
mikor a réveteg tekintetét állják,
mikor vacsorához nem hívják, nem várják,
mikor bekukkantnak, vajon él szegényke?
mikor megkérdezik, tej, kenyér elég-e?
mikor sétáira bot a kísérője,
mikor harsogat a térde és csípője,
mikor, ha nem sír, akkor is könnyezik,
mikor azt sem tudja: vajon még létezik?
mikor fogak helyett állkapocs a rágó,
mikor szeletelne fordítva a vágó,
mikor, ha Nap süt is, olyan szürke minden,
mikor holdas estén nincs miért kitekintsen,
mikor hullócsillag nem érdekli régen,
mikor nem emlékszik, kit szeretett régen,
mikor imáiba gyakran belealszik,
mikor sóhajtása Istenéhez hallszik,
összekulcsolt kezét takaróba rejti,
Mária füzérét számolatlan ejti…
mikor azt sem tudja, ősz van-e vagy tavasz,
mikor elcsúszott már, érzi, hogy nem kamasz,
fájdalmai ellen orvos annyit tehet,
morfiumot ad be, ameddig még lehet,
mennyi az élete a perceket se méri,
kegyes Teremtőjét irgalomra kéri.