Munkácsy Mihály hármas remekművét látva
elborzad a szív, megrendül a lélek.
Mit cselekedtek a papok, írástudók, vének?
Pálcát törtek az ártatlan Jézus felett!
Bőszítették a tudatlan, kegyetlen tömeget,
nem vétett senkinek, mégis elítéltetett.
Ilyen a nép, az elszabadult posványos áradás,
ha megindul, tarol, előtte nincs maradás!
Pilátus nem mert ellenszegülni a túlerőnek,
tartva attól, helytartóságából letaszítják.
Megostoroztatta, s odadobta martalékul nekik,
nem talált bűnt Benne, s kezükre adta…
Töviskorona okozta vércseppek áztatták testét, arcát,
zokszó nélkül megvívta a rászabott harcát.
A nehéz keresztet szenvedve a Golgotáig vitte,
„Múljék el e keserű pohár!” – Atyjától csendesen kérte.
Nem volt kegyelem, mert így rendeltetett,
kínok közt megalázva, az ácsolt fára szögeztetett.
Mellette óvást senki sem emelt, cserbenhagyták.
Elaludtak, távolról nézték, megtagadták…
Fiatal, harminchárom földi éve így ért véget,
őseink miatt a szégyen minket máig éget.
Esendők vagyunk, gyengék, a vétket el nem hagyjuk,
Krisztusunkat mi is számtalanszor megtagadjuk.
A Hétfájdalmú Szűzanya gyötrődését kísérve végig,
sóhajunk szálljon a magasságos égig!
A feltámadást esedezve kérve, hittel remélve,
tegyük sorsunkat a jóságosan büntető Isten szerető kezébe!